Remek. Ennél jobb már nem is lehetne. A bandából mindenki
ujjong, ahogy a tanárok is. Ráadásnak az egyetlen, aki tudja, hogy miért is
kaptuk meg a szerződést, az a menedzserünk, aki nem mellesleg a szövetségesem.
Valamiért van egy olyan érzésem, hogy ha ez az egész bejön, akkor még az apámat
is túlszárnyalhatom. Végre, ha majd meglátnak, nem az fog eszükbe jutni, hogy
annak a gazdag és befolyásos ipse fia vagyok, hanem az fogják gondolni, hogy
ott van az a tehetséges banda énekese. Végre azért fognak elismerni, aki
vagyok. Mindig is arról a napról álmodtam, és most úgy éreztem egy lépéssel
közelebb kerültem hozzá. De most nem volt időm ezzel foglalkozni, indulnom
kellett a suliba. Felkaptam a táskám és a gitárom, majd nekivágtam az útnak.
Apám egyedül élt… mármint a szeretőjével… Csak akkor látom, ha valamiért bejön
a városba, de akkor se mindig. A születésnapomra pedig mindig a titkára küld
nekem valamit… De hát ez így megy már születésem óta. Anyám kórházban van már
egy jó ideje, és az orvosok szerint sose fog kijönni… Kómában van már vagy 8
éve… én viszont minden nap meglátogatom őt, és játszom neki valamit. Az orvosok
azt mondják, hogy ne erőltessem meg magam, mivel úgy se hallja, annyira mély a
kómája, de én biztos vagyok benne, hogy hallja, ha játszom neki, vagy ha
mesélek. De most nincs időm ezzel foglalkozni. Ha nem sietek, a végén még
elkések a suliból… Már csak pár méterre voltam a kaputól, amikor megtorpantam.
Az iskolára egy hatalmas felirat volt kifüggesztve.
„Gratulálunk a
bandának, csak így tovább! Mind támogatunk titeket!”
El se hiszem, hogy ez megtörtént… Az egész iskola mellettünk
áll, pedig nem is tudják, hogy nem a tehetségünk miatt kapuk meg a szerződést… De
nem volt időm ezen gondolkodni, mert egyrészt a srácok, másrészt a csajok
egyszerre támadtak le.
-
Végre, hogy ideértél – veregetett hátba Dai.
-
Jaja, már itt volt az ideje – nevetett Eita.
-
Srácok mi ez az egész? – kérdeztem nevetve, a
feliratra matatva.
-
A mi kis rajongóink már kora reggel bejöttek a
suliba, hogy ezt elkészíthessék nekünk. Ráadásnak ez nem minden. Az igazgató
azt akarja, hogy ebédszünetben adjuk elő az új számunkat – Lépett oda hozzánk
Fuuta is.
-
Nane. Most komolyan lesz egy koncertünk
ebédszünetben? – kérdeztem lelkendezve.
-
És ez még nem minden – szólalt meg mögöttem egy
mély hang.
Hátrafordultam, és láttam, hogy
az a tejbe-tök, akarom mondani Chikasi ül mögöttünk egy mocin.
-
Hogy érti, hogy ez még nem minden? – lépett
hozzá közelebb Dai.
-
Úgy, hogy miután megmutattam a fejeseknek a
tegnap írt számotokat, úgy döntöttek, hogy jövő héten elkezdjük csinálni az
első lemezetek!
Ilyen nincs… biztos, hogy nem
csak álmodom ezt az egészet? Lemezünk? Máris? Ilyen nincs… Hogy mehet minden
ilyen gyorsan?? Ekkor egy limuzin gurult be az iskola udvarára. Mindenki tudta
ki van benne, én is… mégis reménykedtem, hogy ne legyen igazunk… Ekkor az
elsötétített üveg lement és feltűnt apám arca.
-
Mégis mit keresel itt? – kérdeztem hűvösen.
-
Ugyan már, Isao. Miért vagy ilyen hűvös az
apáddal? Csak jöttem gratulálni. Most hívtak, hogy az én kicsi fiamból sztár
lett. Szívből gratulálok. Mostanra igazán megtanultad, hogyan használd ki apád
nevét…