Még éppen időben értünk oda a meghallgatásra... Még volt előttük 3 banda... gyorsan vettünk egy sorszámot, vártunk egy kicsit, majd felmentünk a színpadra. Mindenki elfoglalta a helyét, majd játszani kezdtünk:
Írtó jók voltunk! Akár a profik, úgy zúztunk! Az előző versenyzőkből összeállt nézőközönség állva tapsolt. Úgy gondoltuk, sínen vagyunk. Meghajoltunk, majd a zsűri elé gyűltünk és vártuk a véleményüket.
- Srácok, nem voltatok rosszak... Sőt jobbak voltatok, mint az előttetek játszók.
- De nem volt kimagasló... Túl átlagosak vagytok...
- Nem ütitek meg azt a szintet, ami egy profi bandától elvárható. Véleményünk szerint ti sose fogtok befutni!
Ezt nem hiszem el... Mégis mit képzelnek magukról ezek? Még hogy nem fogunk befutni! Hiszen már így is sokat elértünk! A suliban mindig fellépünk!
- Gyertek fiúk, menjünk - mondta Dai, és a fiúkkal elindult kifelé.
Ők csendben levonultak, de én még mindig nem békéltem meg... Ezt nem fogadom el... Mi igenis tehetségesek vagyunk!
- Jók voltatok, Shinagawa-kun!! - kiáltották a rajongóink.
Lenéztem a nézőtérre. Csak most vettem észre, hogy nem csak az előttünk játszó bandák, de néhány sulis rajongónk is eljött. És tanárok is... Minket jöttek biztatni... És mi csalódást okoztunk...
- Várj csak fiú! Te vagy Shinagawa Kei fia? - kérdezte az egyik zsűritag.
- Igen. És akkor mi van?
- Várj egy kicsit... Így jobban meggondolva igazából jók voltatok... és nem is kell annyit dolgozni rajtatok, mint első látásra hittük...
- Pontosan. Tehetségesek vagytok. Csak egy kis gyakorlás kell!
- Mégis mit akarnak ezzel? - kérdeztem gyanakvóan.
- Természetesen azt, hogy meggondoltuk magunkat. Fel vagytok véve - mondták mosolyogva.
A nézőtér felsikoltott. Egy emberként éljeneztek... De én nem tudtam örülni neki... nem, mert nem a tehetségünk miatt vettek fel minket, hanem az apám befolyása és pénze miatt...